ANDRÁSI GÁBOR

Festett példázatok

Márton A. András festményeihez

Teljesen szokatlan dolog egy festő munkáinak reprodukcióival kapcsolatban kijelenteni: a folyóirat lapjain megjelenő képek (természetesen a méretektől eltekintve) fekete-fehér fényképlétük ellenére maradéktalanul hűek az eredeti festményekhez. Márton A. András ugyanis kizárólag e két színnel: a feketével és a fehérrel dolgozik. Képeiről száműzött minden „festőiséget”: a lokálszíneket, a tónusokat és az ecsetkezelésnek a gesztusokból eredő személyességét is. Egyetlen eszköze a kontraszthatás: ám nem pusztán optikai jelenségként él vele, hanem a feketével és a fehérrel két egymásnak feszülő metafizikai pólus módjára ütköztet két teljes világot. Kandinszkij megfogalmazásában a fehér olyan életteljes, „lehetőségekkel telített” világ szimbóluma „amelyből minden szín, mint materiális tulajdonság és szubsztancia eltűnt” – tehát élő szellemi feszültséggel terhes; míg a fekete „lehetőség nélküli, a Nap kihunyása utáni halott semmiként, mint jövő és remény nélküli csend” üres-süketen örvénylik magában. Márton A. András festményein a fekete űrbe fehér vonalak – önmagukban is eleven szellemi létezők – hasítanak, s kontúrrá formálódva hol hullámzó arabeszk módján, hol mértani szigorral kerítik körbe a képen kibontakozó alakzatokat. Bizonyos, hogy munkáival kapcsolatban kulcsszó a fegyelmezettség, mely abból a meggyőződésből táplálkozik, miszerint a festészet mindenekelőtt – és „kézműves” jellege ellenére is – alapjában szellemi tevékenység. Apró ceruzavázlatokon hosszasan (olykor évekig) érleli egy-egy mű koncepcióját s mikor önmaga számára minden szempontból csaknem akkurátusan átgondolt és képi tisztázottsággal megjeleníthetőnek mutatkozik, határozottan „végigfesti” a képet. E szellemi érlelés következtében a festmények szűkszavúak; „mondandójuk” rendszerint aforisztikus tömörséggel megfogalmazott. Márton András művei a legegyszerűbb hétköznapi jelenségek – fényárnyékhatások, banális használati tárgyak tér- és formaviszonyai – útján és elméleti-fizikai megfontolások képi metaforikai alakításával is; tehát két végpontból: a magukban nyugvó tárgyak közegéből és az elvont teóriák síkjáról elrugaszkodva is rokon törvényszerűségek felismerésére nyújtanak lehetőséget.

A különféle léthelyzetek vizsgálata révén a helyzetekre utaló, ezeket értelmező festett példázatok sora születik Márton A. András műtermében. A képek egyszer „figurális” motívumokból, máskor „absztrakt” formákból épülnek fel – de mindez csaknem közömbös a végeredmény szempontjából, mivel e művek gondolati atmoszférájában rendre jellé lényegül át, szimbolikus dimenziókkal telítődik minden formaelem. Annak ellenére, hogy e jelek mindenekelőtt fogalmakra utaló ideogrammák, elképzelhető pusztán érzéki szemszögből közelíteni hozzájuk. A szellemi tisztázottság formai oldalról is megmutatkozhat, anélkül hogy ehhez meg kellene keresnünk a sifre „egyedül helyes” megfejtését. Nem véletlenül vonzódik Márton A. András Paul Klee festészetéhez és gondolatvilágához; utóbbiban „egzakt tudományosság” és „színtiszta költészet” szinte pedáns egységben talál egymásra.

A Van Gogh-parafrázisok [1, 2, 3] más oldalról világítják meg ezt a problémát. Az Auvers-i templom a kanyargó-tekergő vékony fehér görbék lángnyelvei között feloldódik, eggyé válik a vonalak mozgásával – pontosabban mintha egy különös villanófény hatására bontakoznának ki az eredeti mű kompozíciójában feszülő idegszálak; a Csendéleten (valójában Napraforgók, 1888) pedig a homogén fekete és fehér felületek és a határukon lobogó pozitív-negatív szirom-lángok ritmusa váltja fel Van Gogh meleg, anyagszerű föld-sárgáit. Márton A. András parafrázisai Van Gogh festészetének azt a jellegzetességét hangsúlyozzák, mely révén a festő „az adott világ legegyszerűbb tárgyainak megformálásába viszi bele sűrített erejét, megfogalmazhatatlan – nevezzük így – vallásosságát, világnézetiségét.” (Karl Jaspers)

Ez a zárt, fegyelmezett, fekete-fehér képi világ persze a gondolati és az érzéki indulati tartományok összefonódottságát nem kizárólag reduktív módon képes megjeleníteni. Márton A. András festészete mentes az aszkézistől. Képei között akad olyan is, melyen a semleges, személytelen felületet képző akriltechnikát egy szabadabb, az ecsetnyomok irányát és lendületét is feltáró, szaggatott-karcolt faktúrát is megengedő festésmóddal cseréli fel (Elfordulás, Produkció, 1983). A hűvösséget és állapotszerűséget e műveken szubjektív mozgalmasság váltja fel, a megszokott színek mellett szürke tónusok is megjelennek.

Legutóbbi munkáján (Idő, 1986) mintha sajátos módján még közelebb kerülne Klee szelleméhez. Az egymást metsző egyenesekből és körből álló, érzékeny ingát idéző „figura” teste egy, a kép fekete síkját határozott szürke tónusával és durva szövésével megbontó, az eredeti vászonra felragasztott zsákdarabon át húzódik. Így a légies, fehér vonalakból szerkesztett alak elvont egyensúlyhelyzete egy tapinthatóan érzéki-fizikai dimenzió révén nyer megerősítést. Ezzel a gesztussal Márton feloldja művének ideogramma jellegű fogalmi zártságát, anélkül hogy formai fegyelmezettségén „lazítana”; Klee felismerése – „Túlságosan intellektuális vagyok, és emiatt szűkre szabott” – analóg módon, talán tudat alatti mélységből tör felszínre ezen a képen. Egy új „szólam” hangzására kell felfigyelnünk, mely bensőségesen átélhetővé alakítja viszonyunkat a művel, s egyidejűleg enyhíti a racionális birtokbavétel – a „megfejtés” – kényszerét is. Márton A. András művészetében megjelent ez a poézis.